Viaszfigurák

Rozzant fekete fahíd vezetett át a folyón. Korlátja mellett ósdi, zöldüveges lámpák égtek. Burkolatán kisértetiesen kongott az emberek lépése. A híd alatt, az ívek sötét üregében, megkétszereződött a kongás. Olyan lett, mint a lélekharangok hangja. De az emberek nem vették észre és szüntelenül jártak a hídon, a szürke, hideg víz felett. Magukbazártan, idegenül mentek el egymás mellett. Félrefordították a fejüket és a tekintetük sohasem találkozott.Pedig az útjuk egy volt. Mindannyian az öreg város elnéptelenedett negyedébe igyekeztek, egy gyanús, kanyargó sikátorba, melynek tulsó végében barátságtalan vén ház állt.A ház félköríves, szúette kapuja, mely egészen megfeketedett az időtől, mindig zárva volt. A lépcső megrogyott. Az udvaron sem járt senki. Nyárban csenevész fű nőtt a kövek között és az üres lakások ajtaját csupán a szél csapkodta. A lakók rég elmentek innen, vidámabb hajlékot keresni. Csak patkányok és pókok éltek még a házban és egy furcsa, kicsiny bolt, mely az íves, fekete kapu mellett húzódott meg a falban.